Soha nem értettem...... mindig kerestem a titok megoldását...
Az este, miután a gyerekek álomvilágba zuhantan feküdtek ágyukban, rájuk néztünk mosolyogva, csuktuk be az ajtót szép csendesen.
Az este, miután én is elringattam magam egy álomba, nyitott szemmel ülve az ágy sarkán Cseh Tamás dalai szólaltak meg bennem de úgy, ahogy egykoron is hallgattam félsötét szobában, átpréselve magam az igazi világból egy olyan helyre ahova Tamás dalai jelentették a belépõt.
Betettem egy DVD-t a lejátszóba, három óra kép és hanganyag, Cseh Tamás koncertjei, egyéni éneklései, fehér fekete hangok egy világos szobában, interjúk, riportok.
"Füst a szemében" megélése, ahogy a bakonybéli tisztáson ellopja az árnyékát egy árnyéktolvaj (Indiánok hívták így a fotográfust). Indiánként megélt kommunista nyarak, ágyékkötõben vásárolt kenyerek a bakonybéli közértben a 80-as évek tájékán.
Idõs kamaszként is eljátszott bölcs indián.
Idõnként innen született vissza abba a nagyvárosba, ahol társasház-hangulatban megszülettek a Bereményi Géza-Cseh Tamás dalok.
Soha nem értettem a dalok tisztaságának eredendõségét. Bereményi homályos várótermei, metró állomásai, Vízi és Ecsédi, Désiré és Antoiné élet megélései mindig átlöktek egy más világba.
Az este ott voltak a dalok szép egymásutánban, hallgattam, inkább hallgattam mint néztem és éreztem ahogy a fejemben filmkockákká gyúrodnak a történetek.
Rájöttem, hogy Tamás megélte a dalokat. Nemcsak elénekelte, ..... ott volt bennük.
Egy interjúban mondta, hogy soha nem róla szóltak Bereményi szövegei, hanem olyanokról, mint Õ is volt.... ezért játszotta úgy, mintha egy kicsit ott lenne a sorok közt a Tamás, amilyennek szerette megélni önmagát. Nem volt jó gitáros, szívből pengette a húrokat.
Megértettem, hogy benne kell lenni a dalokban. Megértettem azt a varázst melyet akár sámáni erőknek is érthettem egykoron, ahogy a szöveg átalakította az ember elméjét, kikapcsolta, történeteket villantott fel az agy mindkét féltekén.
Az este éreztem -az ágy sarkán ülve- Désiré belépését a szobába, vagy talán nem is Õ, hanem én pottyantam a Blaha Lujza tér közepére, sodródtam le a metró mélyére vele és Antoinéval, az árral.... a megélt szenvedéllyel.
Éreztem Ica édeskés illatát, Szabó Kálmán vodkaszagú leheletét, Bíró Imre munkáskezü markolását, a többiek zuhatagát, mélyrepülését, ott láttam az összes Nõvérnek megírt levelet az aluljárók sötétjére felaggatva, betűztem az utóiratokat az ámolok, démolok, gédúrok sorjázásában.
Leült Encsi mellém az ágy sarkára, együtt néztük és hallgattuk meg az utolsó képkockákat és hangokat, a fiatal Tamást egy világos szobában dalolva.
Magunkra húztuk a takarót, lehettünk akár többen is, álomba ringatott a megélés.
Holnap lennél 67 éves Tamás...
------------------------------------
Cseh Tamásról csak úgy... csendben...
Egy pokrócba csavartuk magunk
s ültünk az ágy szélén csak úgy,
Őt hallgattuk és ábrándoztunk
Ketten egy ágy szélen, télen.
Fejünkben filmkockák
Kezünk egy érintetlen tájon,
Szemünk ott volt Tamáson.
Egy idő után lefolyt a polcról a tévé,
már nem ketten voltunk,
kezünk fogta Antoiné és Désiré...
Ott voltak csendben, halkan,
bezártan minden dalban.
Ott ültünk egy ágy sarkán,
pokrócba csavarodva csak úgy, némán.
Megtelt szép lassan a szoba,
váróteremmé rongyosodott minden fala
tűrtük némán ahogy karcolja az idő
elménkbe a sorokat, ahogy dalolta Õ.
Fülembe súgta Antoiné, hogy mennek
a Blaha Lujza térre, ahol megszülettek.
Csendben buktak át egy dalon,
dalolva tűntek el, Icát fogták karon.
Ott ültünk ketten pokrócba csavartan,
a Tamást hallgattuk félsötét szobában,
Ahova beléptünk, váróterem és füstje,
Irén is ott volt meg a Bíró Imre,
kalapban Géza odébb egy sarokkal
zsebébõl kilógó, kígyózó sorokkal.
Hátra feküdtünk. Vége a dalnak.
Intettünk búcsút csendben a Tamásnak.
----------------------------------- 2010. január 21.
