... állítólag a felesége kijelentkezett a panzióból és elment... nem
búcsúzott, egy levelet hagyott hátra a fõnövérnél, aki most az öltöző
elõtt adta át. Hosszanfutott a sorokon és nem bírt megszólalni... nem
egy jól irányzott szemrehányás sorai kiáltottak le a papírlapról,
amilyenre számított, hanem egy búcsú , egy csendes és utolsónak ható
vonaglás. "Elmegyek és mire megérkezel, már nem leszek sem a lakásodban
sem az életedben ..." sóhajtották a keskeny betűk a lapon.....
"elmegyek" ..... -elmegyek -mormolta magában és eltette a lapot.
Eszter göndör fürtjei úsztak a folyosón átáramló huzatban. Aláírta a
papírokat, Jocónak odatolta a biztosítási aktákat és a kórház kiadó
kartotékját. Rámosolygott az asszisztensre... ugyanarra , akivel
találkozott először is a kórházba érkezvén.... megmaradtak az arcvonások
és az akkori görcsös rögzítést most nyugalommal érzékelte az agya...
-Hova? -karolta át Jocó és sántálva távolodtak a hideg neonfény áramlásából kifele a kijárathoz.
-Hovaaa? -mosolygott vissza Eszter.... -mit gondolsz hovaaa? Marcihoz...
velem tartasz? -kérdezte nevetve és élvezte ahogy Jocó zavartan tekint
ki a nagyvilágba a fejkötése alól...
Odaértek a parkoló végében több mint három hete szundikáló narancssárga Polskihóz -Nos?
-kérdezte ahogy megpróbálta besegíteni Jocót az első ülésre, aki
sziszegve kereste helyét a kis narancssárga dobozban....
-Én már nem tudok innen kiszállni... veled tartok -muszáj -sóhajtotta
Jocó és látszott, ahogy kisimultak arcán a fájdalom görcsölte izmok és
mosolyogva nézte ahogy beül Eszter is .... -Menjünk haza!
A kis Polski óriásit pöffentett és nekilódult a fõútnak.... lassan
távolodott majd minden nekirugaszkodást egy szisszentés és egy női
kacagás követett -nyugi Szépkúti , nyugi -... egész addig míg teljesen fel nem melegedett üzemképesre és bele
nem olvadt a várost elhagyó autósorba...
