GarzoNap 20.

... remegett a toll a kezében a fehérre meszelt dolgozószoba hatalmas asztala fölött. Nem tudta hogyan kezdjen neki a soroknak, egyáltalán mit is írjon.... de már nem bírja tovább... látnia kell őket... mindkettőjüket.
A felesége elutazott négy napra szakmai konferenciára a fõvárosba. Hál Istennek, hogy elment -gondolta és még mindig nem tudott semmi értelmeset kitalálni, hogy mit írhatna. Ezt a módszert kell választania, mert nincs meg a telefonszáma... de ha meglenne is... mit mondana? Inkább szemtől szembe szeretne a szavak embere lenni.
Megvan.... holnap leutazik a városba és beteszi a postaládába... igen, ezaz... hogy felkészülhessen õ is meg neki is maradna ideje a találkozás megszervezésére... hogy hol és hogyan? -majd ott kitalálja és kész.
... letépte felét az ívpapírnak.... -ez így is elég lesz, de mi a francot.... mit írjak, hogy elfogadjon.... még ennek a fele is elég lesz  -majd ismét felezte a papírt.... A rejtett hangfalakból Paco de Lucia flamencoja pörgött mely betöltötte a hatalmas lakást. Eldöntötte végre, hogy egyszerű lesz, semmi nyálasat nem ír, mert nem értékelné majd... csak egyszerűen az igazat fogja leírni és kész ...

"... szeretnék találkozni Marcival...  és Veled is..."

GarzoNap 19.

     Vica néni konzervatívan húzta fel a szemöldökét... õ az ilyet nem érti, nem is értette, nem is fogja , ezt el is magyarázta neki, hogy ez nincs rendjén.... mert az õ idejében ilyen nem volt.... mert nem lehetett.... mert megszólták volna.... mi az ,hogy valaki csak úgy..... pakol , leköszön, elmegy... mert ez neki már nem megy.... fullasztó.... ez mi az.... ilyen nincs....
Vica nénit nézte és arra gondolt, hogy mi is volt akkor fullasztó... mert neki is az volt.... bár tiltakozott és megsiratta azt a két évet de mégis valahogy hamar megbékélt... ismét előkerültek az öntörvények.... mindketten hibáztak, ezt akkor érezte, ma már tudja... az egymással való elszámoltatás, Jocó földhözragadtsága és az õ lebegő szabadsága ütközött... bár Marci ott volt közöttük mégis egy határvonal volt, mely napról napra távolította őket. Túlontúl csak a magáénak akarta érzeni a gyereket.  Mára megtanult valamit. A megélhetés göröngyös útja és a gyereknevelés  átírta a szabadság éhségét. Átkódolta. Jocónak egy olyan család kellet, melyben részt vehetett teljes mértékben. Azóta megkapta. Még jó, hogy ott az a kilencven kilométer távolság közöttük.

Vica néni magához ölelte -mégsem tagadhatod meg, az õ gyereke is, joga van szeretni és látni -suttogta.
Akkor most vár.... vár...mert jelentkeznie kell...

csak hatvan perc.... vagy talán egy óra
húzzák egymást a térben, lazán, kézenfogva.
Bekúsznak a létbe, hogy a pillanat mit jelent,
a múltat adózzák, a jövőt ábrándba,
és hitelbe a jelent.

GarzoNap 18.

... hátradőlt a fotelben és úgy kortyolgatta a vörösborát.... a rádió a konyhából halkan ontotta az éteri hullámait a lakás kevés légterébe. De az most egyáltalán nem érdekelte. Marci Gerõéknél van, így most átgondolhat mindent.... nem, nem fog megtervezni semmit elõre.... ezt a sorsra fogja bízni.... hadd gyöngyözzenek az érzések majd a lelkében úgy és akkor, amikor a pillanat megpezsdíti őket.... nem fog előre tervezni.... se szavakat, se mondatokat, semmit.... csak azt a szempárt akarja látni...
... és akkor egy régi dal jutott eszébe, ott a nagyváros központi parkjában eljátszott dalok egyike, melyet mindig elénekelt egy évfolyamtárs fiú, egy szál gitáron úgy ahogy a pillanat a szájába adta a szavakat és mindenki csak ült a kõszobor körül a fûvon.... álmodtak,  a dallam kihozta az álmokat, melyek összefonódtak a magas tölgyek törzsénél, majd kúsztak fel egészen a lombokig, a felső szintig, majd elrugaszkodva a legfelső levél pereméről egész a felhőkig szökkentek.... az egyikről a másikra, egész addig míg szét nem oszlatta őket az esti szél....

Nem kérdi kétszer senki tőlem
melyik a jó út, merre visz el,
arany esőben, szép zöld mezőben
a jó út merre visz el....

Pásztor gyerek nyájnak furulyál,
a szerencse körbe-körbe szaladgál,
arany esőben, szép zöld mezőben
az élet szépen csordogál.....

A jó út merre visz el
Ne félj tőlem,kéz a kézben...
A jó út merre visz el
Szabadság él szívedben

Szőke kislány ne sírj kérlek
a fák is bánatodról mesélnek,
arany esőben szép zöld mezőben
maradj meg szépnek.

Táncolj velem, ha jó a kedved
Elrejt mástól a természet
Táncolj velem, hol a kezed
A jó út mindig erre vezet...

A jó út merre visz el
Ne félj tőlem,kéz a kézben...
A jó út merre visz el
Szabadság él szívedben.

... 

GarzoNap 17.

       Honvágya volt a régi emlékekhez. Az egyetemi évek bentlakásainak titkai, a vizsgák utáni kocsmázások, a fiúk abban az öt évben.... különösen az a három, akikkel járt is kisebb hosszabb időt.
Eszébe jutott a nagypark a város közepén. Mindig ott írta meg Anyáéknak a leveleit. Negyedévesen munkát vállalt egy közértben félnormával, hisz tudta, hogy Anyáék nem fogják bírni anyagilag öt évig. Az angol vizsgái letétele után már fordított is kisebb dolgokat. Sikerült teljesen önállósítania magát. Kinnlakást keresett a külváros csendesebb részén. Akkor ismerkedtek össze. Azt hitte, hogy megtalálta az igazit, bár Jocó vajfehér Wartburgja nem igazán jelentett fehér lovas hercegi bevonulást azon a délutánon. Igen, akkor kisétált volt a Maros szélére és egy padról figyelte a fûzfaágakkal játszadozó folyót. A park széli parkolóba betántorgó Wartburgra senki sem figyelt, így õ sem, csak akkor vette észre Jocót, mikor már ott ült a padon mellette, majd beszélgetni kezdtek.... gyerekkor, kamaszkor, álmok, célok.... az egyetemről.
 Jocó utolsó éves hallgató mérnökként már a biztonságot kereste. A biztosat. Akkor ez tetszett benne, pedig tudta, hogy a rugalmas életvitelének, öntörvényeinek ezennel vége szakadhat. Fél év után vége is szakadt a teszt két csíkja megjelenésének pillanatától. Elvetetni a gyereket nem akarta, inkább halasztott az egyetemmel és hazautaztak egy kis időre hármasban a vidéki város garzon negyedének albérletébe,  amolyan családias állapotban annak tudatában, hogy itt majd minden a helyére kerül....
                                                    ***
Tízszer is elolvasta a papírlapot... értelmetlennek találta, hisz nem volt rajta semmi elérhetőség.... egyszerre gyűlölt és szeretett....

GarzoNap 16.

Hajnalban már megébredt, ezért nem is kínozta tovább magát. A konyhában míg a kávéfõzõ dunnyogva csorgott addig belelapozott Marci füzeteibe. Büszke volt és ilyenkor egy kis bűntudat is társult az egészhez, mivel tudta ,hogy nagyon szigorúan veszi Marci taníttatását és nem tûri a hibát.... vagyis nehezen....
A városra kezdett ráébredni a Nap. Az ablakon kinézve látta, hogy a garzonok között polipszerűen szerteágazó járdákon emberek sietnek minden irányba. A civilizáció betegsége a sietés -gondolta, majd belekortyolt az illatos kávéba.
A harangszó élesen hasította a levegőbe a reggeli hét órát. Marci elaludt hajjal csoszogott a fürdőbe -szia Anya -suttogta halkan résnyire nyitott szemekkel... még nem ébredt rá teljesen a valóságra.
Marcit elviszi iskolába a polszkival és még hazajön -gondolta, majd megkent egy szendvicset, gondosan csomagolta és az iskolatáskába csúsztatta... elég ha kilencre megy be a szerkesztõségbe.

A megüresedett parkolóban csak a polszki egyedi hangja rotyogott majd leállt nagyot szusszanva. Marcit elvitte és még van egy óra.... a bejárati ajtó tompán puffant mögötte és máris nekilódult a lépcsőnek.... majd megállt. Visszalépett a postaládákhoz, érezte, hogy valami fehérlett a kis résben, majd kinyitotta. Egy kis fehér ívlap koppant a mozaikon. Kíváncsian kapta fel, majd rápillantva teljesen ledermedt. Egy régről ismerős kézirat volt rajta. Egy mondat.

"Szeretnék találkozni Marcival... és Veled is..."

GarzoNap 15.

     A vasúti sínek között hosszan fütyült a szél.... néha egy egy mozdony lusta tolatása zavarta meg a csendet, amúgy a párás levegő mozdulatlan ült a városon... A szerkesztõség ablakára vékony csíkokat húzott a szemerkélő eső. Géza és Judit a másnapi anyagot rendszerezték, a nagyfőnök meg szótlanul ült asztala fölött... a nyomda ma késve indul. Áramszünetük van. 

... Fürtjeivel játszadozva Vica nénire gondolt ... úgy ahogy a képernyõvédõ mögül szembenézett saját önarcképével. Lekapcsolta az asztali lámpát és kilépett az erkélyre.
A párás köd unottan takarta a távoli dombokat... tudta, arrafele most valahol Anya talán a kandalló melegénél pont az újságot lapozza, vagy fényesre sikálja a nehéz tölgyfabútor lakkozását.... vagy épp belekönyököl a vidéki kilátásba az ablakon... Apa meg fát aprít a télvégi vagy a korai tavasz haldokló hidege ellen... 




Marci nevetve pördült ki az iskola ajtaján.... ahogy karonfogta a fiút és elindultak, csak úgy hullámzott , úszott, vibrált körülöttük a levegő... tudta, hogy a hét végén visszamegy.... már tudta... oda a dombok mögé.