Vár, Fal, Császár és a többiek....

Igaz, ami igaz…. már rég nem írtam sem ide, se máshova, de a föld olyan gyorsan megpördül a tengelye körül, hogy néha kiesnek a gondolatok az ember fejéből, szétszóródnak anélkül, hogy leírásra időt adnának.
Most sem akarom tovább fejleszteni eme pördülések eszmei futtatását, az biztos, hogy a nyár már öregesen botladozik , elázott kabátja őszies párafelhõket ereget. Vizet azt szórt épp eleget körénk, falvaink népe tenyér õsszecsapással hesegetik a felhõket, bár nem jajdulnak de aggódni azért nagyon tudnak és megvan rá az okuk.

Ez a nyár is eltelt.

Lábunk alá vettük Európa egy kis részét, császári lábnyomokat tapostunk, királyné századeleji ágyában fetrengtem gondolatban, míg csendes hang búgta fülembe schönbrunn titkait.

Na meg a gesztesi vár és a fekete macska esete. Edit egy szellemi hang által vezérelve kettőzte a várlépcsõket lefele, vagy talán a fekete macsek meresztette szemeit az optikai zoom középpontjába mely oly nagy sietséget eredményezett rosszat sugallva nővérkém elméjébe. Tetszett a dolog, nevettem is rajta, mert én bíz egy teremtett lelket sem láttam harminc másodperccel elébb a vár udvaron, viszont az itthon digitalizált képeimen ott villant a vakuban két macskaszem . Ott volt az az állat, vagy talán csak egy macskabõrbe bújt Esterházy lélek. Nem tudni.
Szerettem ott lenni abba a kis faluba olyan emberekkel, kikre azóta nap mint nap gondolok. Olyan gondolatokat tanítottak meg, melyek barázdákat szántottak agyamba, úgy a szeretet mint a pozitív gondolkodás elmélkedése terén. Megtanultam, hogy a szeretet és a szeretni tudás a legértékesbb (megtanulandó) szellemi örökség, melyet bízony igyekeznek átadni olyan emberek, kikből sajnos kevés van a világban. Hál Istennek én ismerek ilyeneket. A Keresztszüleim.

Bécs sokszínűsége, császári pompája illetve tiszta villamosai, mély morajú metrói épp úgy megihlettek önmaguk valóságával, mint ahogy megihlettek mellém telepedő, tv-bõl ismert iszlám vallásúak és ahogy beszélték önmaguk vagy a német nyelvet.

A Stephan Dom úgy volt szép, ahogy a földből felbúvóban a metró aluljáróból elénk tárult önnön magasságában. Bár rohadtul bosszantott, hogy a benti képek nem sikerültek, azért lelki békémért elmondtam magamba egy magamfajta imát. Kint kerestem a falba szorult török ágyúgolyót, bár a tornyot restaurálták és takarva volt egy életnagyságu fotó-ponyvával. Igy hagytam a francba a golyóbist, lényegében ha azt mondják, hogy ott van, akkor ott van.
Réka nem győzte csak úgy magába szívni a nagyváros csillogását.
Schönbrunn valóságos látványpompája lenyügõzte, a Sissy láz teljesen magáévá tette. Innen számoljuk a családba befészkelõdött Sissy őrületet, mivelhogy Réka személyesen átélte a királyné-császárné ki és mivoltát. Rongyosra lapozta hazafelé a Schonbrunn kalauzt, minduntalan a Sissy festménynél idõzött és csodálta a fenséget.
Persze egy elkottyantás a Sissy film létezésérõl egy komoly kutatást eredményezett, míg ismerőseink körében megkaptuk mindhárom részét. Mert Réka igenis látni akarta a császári mozgalmasságokat, a királynévá vállás eszmeiségét.. Nosza, megvolt a film, egy nyugalmas hétvégén nagy családi egyetértésben hosszan néztük mindhárom részt, nem egy korszak meghatározó, oscardíjas alkotás de Rékának igenis nagyon bejött. Főleg a menyasszonyi ruha parádé az első rész végén, csuhajjjj. Nos… én szeretek informálódni a háttérrészletekrõl is, ezért utána néztem a film elkészültének. Persze Romy Schneider életútját is egybecsaptam eme vizsgálódásaimmal, majd jeleztem a második rész közepén Rékának, hogy a néni ott szívelégtelenségben halt meg öregebb korára. Ez van, így járt. -Szívelégedettlenségben halt meg Sissy?-tette fel csodálkozólag a kérdést… -nem, Õt leszúrták egy ráspollyal! – tettem helyre mindkettő híresség életvégének pontos okát merész nyugalommal.
Na de térjünk vissza Bécsi úthoz.
Az állatkert maga pompájával kerített körbe-körbe, zsiráffejek hajladoztak a fejünk fölött, csilivili majmok rikácsolták körbe a teret s mi ott csak néztünk ki magunkból. Szerencsére a csúszók-mászók birodalmát már nem volt időnk meghódítani, de a legyalogolt kilométerek után nekem nem hiányzott egy hideg-üveges tekintet .
Encsi magasba emelten óriáskerékről csodálta meg a bécsi horizontot Rékával és Edittel, míg én jó osztrák sört kortyolgattam a fém monstrum tövében Keresztapámmal. Oszt felröppentünk a Duna Torony forgó csúcsába. Szédületes volt ott lenni egy világváros legfelső csücskében.
Szép, mozgalmas, kalandos egy hetet éltünk meg.

Nahát biztos, hogy a fent leírtak nem egy útleírás írott és íratlan szabályait betartva íródtak, de olyat nem is tudok. Na de fogjuk rá, hogy ha tudnék, akkor sem az volt a szándékom, hogy “nyomkövetõ” információkkal bombázzam a kedves olvasót. Erre jó a turista kis-kalauz.
Nekem így izgalmasabb. S nektek?