... Egy padra ültek le a park hûvõsében. Marci vágyakozva nézte a játszótér
zsivajtól hangos gyerekseregét -oda mehetek? -hát persze, menj csak
-mondta Vica néni mosolyogva.
-felhívod Anyát? -kérdett vissza Marci és közelebb húzódott a padon Vica
nénihez -nincs nekem telefonom, nem értek én az ilyesmihez- és
megtörölte szemüvegét -menj játszani a gyerekekhez, addig elleszek én
itt a padon.
A nyár melege szinte remegett, az aszfaltútról érezhetően hömpölygött be
a parkba és olvadt bele a kellemes árnyékcsipkés levegőbe. Nézte a
kisfiút, aki bátortalanul keresett helyet magának a játszótér
közösségében. Hátradőlt a padon és csukott szemmel próbált gondolatban
elmondani egy imát... megköszönni Marcit és a családra áldást akart
kérni... kizárta a külső zajt és a benső béke teljesen elhatalmasodott
rajta.... egy kéz megérintése hozta vissza , Marci állt előtte és
vajszínû lakktáskáján összekulcsolt kezeit simogatta... -leszel a Mamám?
Ránézett a gyerekre és megsimogatta a fejét -áldott vagy -suttogta és eltörölt egy könnycseppet a szemüvege alól....
Ez a pillanat s a
lelkembe vésett kis szavak
mely megtart és megtör
mint egy régi, meglehelt tükör,
benne érzelmet rajzoló,
cirkáló kis újjat látok.
Szívét szívemhez
lelkét lelkemhez
kezét megfogni s
szorítani vágyok...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése