Zénó maradása

         Szólt Kavics Zénónak, hogy lejöhet a padlásról, mert elmúlt a veszély. Zénó borzas haja hosszan karcolta a létra fölötti fenyőfadeszkákat összekötő acélpántot és a szikrák halvány lila pöttyöket égettek Replics aurájába. Még hallatszott a halkuló robaj a főút felől és Zénó belemártotta szakállát az összegyűlt csatornavízbe, hogy hűtse az indulattól felizzott testét.
Replics magához akarta ölelni de nem ment. Túlságosan szégyenletesnek találta most a pillanatot az öleléshez. Nem lehet ezt a percet ölelésre pazarolni, mikor még érezni az elrohanó veszély mély ibolya illatát. Mert ennek az volt és az utána maradt füst is halvány lepelként ringatta a főút fölött a levegőt.
A korgó hasú, puha szõrû sziámi Zénó ölébe szökkent és narancssárga szemei kutakodva lestek be a farakások közé, percegő hangot hallatva az ezer éves kérgeken.
-Elment? -kérdezte Zénó hosszan simítva a sziámin.
-El ez... -szólt Replics alvásra hajlamos tekintettel -nem jön vissza soha többé... itt ragadtunk végleg a múltban és csak ketten, na meg a sziámi -és halántékára támasztott mutatóujja lassan Zénóra mutatott.
Boldogan szottyantak le az ólomveretes vaságyra a tornácon felejtett kockás lepedőbe burkolózva. Megmenekültek a jövő elviharzó szelének csapásától.