A megyeszékhelyi kórházig szinte semmire nem emlékezett, csak suhant el a
táj a Polski mellet észrevétlen. A nagyváros reggeli forgalma akkorra
már telitõdött, lassan araszolgatva jutott fel a medencét körbeölelő
domb egyikére, majd a Polszki lassú sóhajjal adta meg magát a hatalmas
kórház parkolójában.
Az előtérben, a pultnál ülő szolgálatos asszisztens kérdően nézett a gyors léptekkel közeledő nőre
-Szépkúti
Józsefhez jöttem, a tegnap behozott baleseti sérülthõz -próbálta
nyugodtan elmondani, de valahogy egyre izgatottabbnak érezte magát.
-harmadik emelet, intenzív, kétszázharminckettes kórterem... kérem, ott
jobbra van a lift -szólt unottan a képernyőt bámuló asszisztens és a
telefon után nyúlt.
Mikor meglátta a lépcsősort, szinte gondolkodás nélkül azt választotta a számára most lassan döcögő felvonó helyett.
A kórterem ajtaja előtt megtorpant. Kettõszázharminckettő. Lassan
nyitott be, mintha nem akarná, hogy észrevegye is őt bárki. A kórterem
egy két ágyas, kétfele üvegfallal elválasztott steril terem volt, ahol
csak egy üvegfalon keresztül láthatta meg az egyik, jobb oldali ágyon
fekvőt. Hátratántorodott. Egy csövekkel teletűzdelt, teljesen bekötözött
emberi test feküdt mozdulatlanul és az ágy vége fele lelapuló takaró az
amputált alsó végtagokról árulkodott.
A szívritmust érzékelő monitoron
unottan cikázott a zöld kijelző.
Émelygést érzett a gyomrában, érezte hogy rosszul lesz és kihátrált a
terembõl majd lerogyott a folyosón sorakozó székek egyikére. Egy
odasiető nõvér ült le melléje
-rosszul van hölgyem? -kér egy kis vizet?
-kérdezte és papírzsebkendõt adott a zokogó nőnek.
-Szépkúti József... Jocó... mondja... túléli ezt? -kérdezte és próbálta magát megnyugtatni
-Mindent
megtesznek érte hölgyem... higgye el, hogy mindent...
most taszították be tíz perce a második műtétre...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése