Vica néni konzervatívan húzta fel a szemöldökét... õ az ilyet nem érti,
nem is értette, nem is fogja , ezt el is magyarázta neki, hogy ez nincs
rendjén.... mert az õ idejében ilyen nem volt.... mert nem lehetett....
mert megszólták volna.... mi az ,hogy valaki csak úgy..... pakol ,
leköszön, elmegy... mert ez neki már nem megy.... fullasztó.... ez mi
az.... ilyen nincs....
Vica nénit nézte és arra gondolt, hogy mi is volt akkor fullasztó...
mert neki is az volt.... bár tiltakozott és megsiratta azt a két évet de
mégis valahogy hamar megbékélt... ismét előkerültek az öntörvények....
mindketten hibáztak, ezt akkor érezte, ma már tudja... az egymással való
elszámoltatás, Jocó földhözragadtsága és az õ lebegő szabadsága
ütközött... bár Marci ott volt közöttük mégis egy határvonal volt, mely
napról napra távolította őket. Túlontúl csak a magáénak akarta érzeni a
gyereket. Mára megtanult valamit. A megélhetés göröngyös útja és a
gyereknevelés átírta a szabadság éhségét. Átkódolta. Jocónak egy olyan
család kellet, melyben részt vehetett teljes mértékben. Azóta megkapta.
Még jó, hogy ott az a kilencven kilométer távolság közöttük.
Vica néni magához ölelte -mégsem tagadhatod meg, az õ gyereke is, joga van szeretni és látni -suttogta.
Akkor most vár.... vár...mert jelentkeznie kell...
csak hatvan perc.... vagy talán egy óra
húzzák egymást a térben, lazán, kézenfogva.
Bekúsznak a létbe, hogy a pillanat mit jelent,
a múltat adózzák, a jövőt ábrándba,
és hitelbe a jelent.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése